A zsidó kultúra és vallásgyakorlat tárgyai a Tatabányai Múzeumban

Írta: Altdorferné Pál Gabriella  [1]

„…כל העולם כולו גשר צר מאוד –
Az egész világ egy nagyon keskeny híd… “

2018-ban a Tatabányai Múzeum a Tavaszi fesztivál alkalmából nyitotta meg a fenti címmel új időszaki kiállítását, mely a hagyományos zsidó kultúra néhány elemét kívánja bemutatni.

Egy kis történelem: A zsidóság Kárpát-medencei jelenlétére már a honfoglalást megelőző időkből vannak adataink (a római kortól), ahogy a zsidó vallás gyakorlására is a Kazár birodalomban élő, 8. századi magyarságnál. A források alapján a 9-10. századtól itt élő zsidó közösségeknek – más népekkel és vallásokkal együtt –, István király törvényeiben jogegyenlőséget biztosított. A középkorban hol üldözték, hol elfogadták jelenlétüket. Kereskedelemmel, pénzügyletekkel foglalkoztak, ekkor alakultak ki Budán, Esztergomban, Sopronban, Tatán és Óbudán az első hitközségek.

1526 után, az egymástól elszakadt országrészekben különböző volt a zsidók helyzete. Míg a királyi Magyarországon inkább üldözték őket, a török megszállás alatt a zsidó lakosság szabadabban élt. A török háborúk után elsősorban mezőgazdasági kereskedelemmel foglalkoztak, értékesítették a nagybirtokok és a falvak termékeit.

Kiemelt kép: Tórakorona – a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár tulajdona. Fotó: Vágó-Lévai Katalin

A 19. század elején a zsidók az ipari és kereskedelmi fellendüléssel együtt fokozatosan bekerültek az ország gazdasági életébe. A zsidóságon belül is megindult a magyarosodási mozgalom. A 19. század végére a magyarországi zsidóságnak csak kisebb része tartott ki a hagyományos zsidó vallás mellett (ortodox, illetve status quo irányzat), megőrizve nemzetiségi, etnikai elkülönülését, jellemzően a kelet-, északkelet magyarországi térségben. A döntő többség, Nyugat-Magyarországon és Budapesten, a neológ felekezethez csatlakozott.

Az etnikai-vallási alapon kultúráját őrző, vagy a magyarsággal / magyarországi nemzetiségekkel összeházasodó, gyermekeit esetleg már megkeresztelő zsidóság egy része a városi kultúra legmodernebb áldásainak kimunkálója: vállalkozó, pénzügyi tisztviselő, más része a modern polgári élet szervezője: értelmiségi (orvos, ügyvéd, művész), harmadik része pedig városi iparos volt. Mellettük, velük párhuzamosan a falusi zsidóság továbbra is betagozódott a helyi társadalom hagyományos munkamegosztásába: boltos, kereskedő volt, aki a parasztvállalkozók mindennapi életét élte. A 20. század sorstragédiája, a holokauszt után a magyarországi zsidóság „csonka” társadalommá vált, hiszen a megmaradt töredék, hazajött vidéki zsidóság is a városokba húzódott, feladva ifjúkori vagy családi szokásrendjét.

Szédertál a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményéből. Fotó: Vágó-Lévai Katalin

 

A jelenlegi megyénk területén nagy múltú zsidó közösségek nyomait találjuk Esztergomban, Tatán és Komáromban. Tatabánya három, a 18. században az Eszterházy uradalom részeként telepített elődtelepülésének kicsi zsidó közösségei a tatai hitközséghez csatlakoztak a 19. század végén. Jelentősebb számú zsidó lakosság a 19. század végi bányanyitást követően, a 20. század elején érkezett ide. Az ide költözők között bányaigazgatót, mérnököket, építészeket, orvosokat, ill. iparosokat és kereskedőket találunk. A fejlődés nyomán felépült Tatabánya telepen, és a polgárosodásban előrehaladott Felsőgallán jött létre az önálló zsidó közösség, a „Tatabánya–Felsőgalla–Alsógalla Izraelita Fiókhitközség” 1927-ben. A zsinagógát, mely Felsőgalla területén állt, 1927 és 1930 között építették fel Székely Jenő, a MÁK Rt. építésze tervei nyomán.

Hanukkai menóra – a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár tulajdona. Fotó: Vágó-Lévai Katalin

A kiállításról: A kiállítás első részében, mely a „Szimbólumok és párhuzamos magyarázatok” címet kapta, kibontunk néhány egyetemes szimbólumot, és arra keressük a magyarázatot, hogy olyan jelképek, mint a fény, a víz és az oltár milyen mélyebb értelemmel bírnak, milyen tárgyak közvetítésével jutottak, jutnak el a hívő zsidó és keresztény emberhez. A zsidó környezetből kiválasztott tárgyak közül lehetnek a disszimilációt, de sokszor az asszimilációt mutató darabok. Esetenként nem különböznek az általánosan használt tárgyaktól, „judaikává, zsidó szertartási tárggyá a rajtuk látható héber feliratok, és a használatuk során általuk végrehajtott micvák teszik őket.” A budapesti Magyar Zsidó Múzeum és Levéltárból válogatott anyag együtt jelenik meg a banai, a bokodi, a csépi, a dadi, a kisigmándi, a lábatlani, a mocsai és a tarjáni református Egyházközségekben és a Tatabánya-bánhidai Szent Mihály Plébánián őrzött liturgikus tárgyakkal. Mind a zsidó, mind a protestáns tárgyak között felfedezhetjük a dél-németországi, 17. századi ötvös központok csodálatos céhes remekeit, melyek egy része világi környezetből érkezett meg és másodlagosan kapott szakrális funkciót.

A zsidó hagyományban rendkívül nagy jelentősége volt a szóbeli hagyomány mellett az írásbeliségnek és a tudás közvetítésének. „A könyv népe” részben a zsinagóga, mint a szellemi élet központja jelenik meg. Arra szeretnénk rámutatni, hogy milyen komplex jelentőséggel bír, mennyire sok szállal kapcsolódik a hozzá kötődő közösség életéhez. A kiállított tárgyak között a Tóra öltözetének részei mellett eredeti könyvészeti és a Komáromi (SK) Zsidó Hitközségből származó iratanyag szerepel. Itt kapott helyet egy, a tatai zsinagóga belsejéről a 20. század elején készült archív fotó nagyított másolata is.

A tárlat harmadik része az „Otthon”-ról szól, arról, hogy hogyan, milyen hagyományok, szokások, értékek és előírások mentén ünnepel a közösség legkisebb egysége, a család. Ebben az egységben láthatóak a sábát és a pészah, valamint az emberi élet fordulóihoz kapcsolódó ünnepek tárgyai. A keménycserép és porcelán szédertálak, valamint a porcelán pohár a Fischer-családhoz vezet. A család hatása a magyar keramikában, művészettörténetben szinte napjainkig jelentős, a kiállított tárgyak a 19. századi kezdetekhez, a herendi porcelánmanufaktúrához és előzményéhez, a tatai majolikagyártáshoz kapcsolhatóak. Az izraelita vallású emberek társadalmi megbecsülését mutatta az is, hogy egymás után nyertek a királytól nemességet: Fischer Móric herendi porcelán gyáros 1866-ban „Farkasházi”, 1892-ben Fischer Ignác majolika gyáros „Tóvárosi” előnévvel. Akár az év jelentősebb fordulóihoz, úgy az emberi élet főbb állomásaihoz is szertartásos szokások fűződnek. A megszületett gyermek mágikus védelme vallási hovatartozás nélkül ismert szokás volt, hiszen a gyermek az Örökkévaló ajándéka. Különlegességei a kiállításnak az itt látható amulettek, melyek célja a szülőanya, valamint az újszülött gyermek védelme a démonok ellen, a szemmel verés és más „varázslat” elhárítása, valamint a már bekövetkezett betegségek gyógyítása. Az újszülött – akinek a születéskor még nincs neve! – legnagyobb veszélyben a névadásig van. A fiúgyermek a körülmetélésekor, a születést követő nyolcadik napon kap nevet, a leánygyermek pedig, amikor a zsinagógában az apát felhívják a Tórához, jellemzően a születést követő egy-két hét során. A gyermekágyas démonoknak azért tulajdonítanak nagy jelentőséget a születés utáni napokban, mert azok kihasználják az újszülött „névtelensége” okán az isteni erő hiányát.

A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár metszete egy 19. századi zsidó menyegzőről. Fotó: Vágó-Lévai Katalin

Az esküvő egy új család kezdete. Az esküvői szertartásra a szabad ég alatt kerül sor, a vőlegény és menyasszonya a szertartás során a hupá, az esküvői sátor alatt állnak. A kiállításon látható hímzett esküvői sátor a 20. század elején készült.

A kiállítás címe egy 18. századi tudós rabbitól származó idézet, teljes egészében így szól: „Az egész világ olyan, mint egy szűk, mint egy keskeny híd, amelyen/amin végig kell mennünk, s az a legfontosabb, hogy soha ne féljünk ezen az úton”. A cím és az idézet utal a kiállítás céljára: tárgyak segítségével közelebb hozni, jobban megismertetni a zsidó hagyományt, és beszélni arról, ami összeköt.

[1] A szerző a Tatabányai Múzeum igazgatója, régész

Leave a Reply