Turizmus anno …

Írta: ifj. Gyüszi László. Kiemelt kép: Budapest, 1967.: Szentháromság utca a Budai várban. Fortepan/Lencse Zoltán adományozó


Kedves Olvasó! Tegyük a kezünket a szívünkre… Akkor, amikor Tatabányáról szóló cikket, tanulmányt olvasunk, nem biztos, hogy azonnal a turizmus, az idegenforgalom és az ezzel kapcsolatos dolgok jutnak eszünkbe. Pedig a város Komárom-Esztergom megye közigazgatási központja, megyei jogú város és szűkebb környéke azért bővelkedik látnivalókban. Hallani is időnként, hogy a szomszéd város/városok „elszipkázzák” az idelátogatókat.

De volt ez másképp is az 1930-as években is, hiszen a Budapestről induló ún. kirándulóvonatok egyik célja volt az akkor még nem egységes szerkezetű „Tatabánya”, bár a kis füzet címe ez… De csak alaposan megismerve a kiadványt látjuk, hogy csak a régi telepről, a bányákról és a kiszolgáló, valamint melléküzemekről szól.

De nézzük részletesebben, miről is van szó. Éppen ennek a kiadványnak a „fülszövegében” a következő „ajánlást” olvastam arról a sorozatról, melynek két darabját szeretném bemutatni, illetve rajtuk keresztül felhívni az érdeklődő Olvasó figyelmét arra, hogy igen is van látnivaló Tatabányán és környékén. Vagy ha netán már nincs, próbáljuk meg újjáteremteni, vigyázni még a meglévőkre.

„Tudnivalók az utazásról. Az utazás a tanulásnak legkellemesebb formája, mert egyben gyönyörűséget is nyújt. Élvezni azonban csak akkor tudjuk, ha mások rendetlenkedésükkel nem zavarnak. Mi se zavarjunk tehát másokat. Mindig és mindenütt arra gondoljunk, hogy a főváros egész ifjúságát képviseljük. Tegyük magunkat szerény, csendes, tapintatos viselkedésünkkel kedvessé a vendéglátó vidéki városok szemében…” [1]és még sok-sok tanács, figyelmeztetés olvasható az utolsó oldalon.

Budapest székesfőváros iskolai kiránduló vonatai a sorozat címe. A sorozat 8. és a 18. számú kiadványról, azaz a Tatabányáról, valamint a Vértes hegységről szóló kiadvány alapján szeretném a figyelmet az értékekre felhívni. [2]

A sorozatról érdemes még annyit megjegyezni, hogy a kiadványok, illetve a kirándulóvonatok teljes mértékben behálózták az országot, sőt az országhatáron túli területekről is adtak tájékoztatást a kirándulni vágyó fiatalok számára.

1930. Tatabánya, Kő-hegyi kirándulók. Fortepan/Simon Tibor

Kezdjük is mindjárt ismerkedésünket a kiadvány kapcsán először Tatabányával. A kis füzet – hiszen ne gondoljunk a mai értelemben vett útikönyvekre – első képe mindjárt jelzi, hogy azért egy bányavárosba érkezik az utazó. A címlapon éppen egy kötöttpályás kisvasutat, illetve egy függőpályás szállítást láthatunk. Belül pedig a Vida Jenő lejtakna korabeli képe vezeti fel a kirándulást. Jelen írásban nem szándékozom a teljes útvonalat ismertetni, mert az meghaladná a rendelkezésre álló terjedelmi kertet. Annyit azonban röviden megjegyeznék, hogy a kis füzet végig vezeti a korabeli utazót az indulástól kezdve a megérkezésig, azaz röviden ír az útközben látható érdekességekről, látnivalókról.

„Tatabánya. A Gerecse- és Vérteshegység találkozópontja tágas, nyugat felé nyílt öblözetet alkot. Ez öböl belsejében terül el Magyarország egyik legnagyobb szénbányatelepe, Tatabánya (23.200 lakos), a Magyar Általános Kőszénbánya R. T. tulajdona. A széntelepre 1895-ben akadtak különböző, több mint 200 m-ig terjedő mélységekben. A szén kitűnő minősége (5300-5600 kalória) csakhamar felvirágoztatta a telepet, s a különböző szénminőségek gazdaságos kihasználása az ipartelepek egész sorát hozta létre. Ma a bányatelep négy község területére terjed. (Tatabánya, Felsőgalla, Alsógalla, Bánhida.)”[3]

1933. Tatabánya, Kő-hegy, Turul-emlékmű. Fortepan/A.R.

Természetes, hogy a kiadvány néhány érdekesebb adattal is szolgál a bányákat illetően. De érdemes azt a részt is idézni, mely talán még a mai napig is foglalkoztatja az embereket, illetve erősen maghatározta a város szerkezetének átalakítását az utóbbi jó néhány évtizedben.

„Az aknák némelyike, természetesen a legrégebbiek, a vasúthoz legközelebb épültek, már teljesen kimerültek. A kiaknázás révén üregek hálózata keletkezvén, az aknák felett levő területek állandóan, de természetesen észrevehetetlenül lassú mozgással süllyedtek. Így a vasútvonal Felsőgalla és Tatabánya között évtizedekig állandóan süllyedt … és folytonos feltöltése vált szükségessé.” [4]

Egy kis szakmai értekezés (pl. iszaptömedékelés) lassan azért előtérbe kerülnek a látnivalók is. Igaz, a felvezetés ugyancsak a széntermeléssel függ össze. De ami akkor még látható volt, sőt maga e kis ismertetőnek láthatta még, ma már csak fényképeken megmaradt emléke a hajdan volt bányászatnak.

„A szén az aknákból az ú. n. csillékben átrakás nélkül kerül felszínre és ugyanezen csillékben siklókon, függővasúton vagy drótkötélpályán kerül a szénosztályozóba, ahol osztályozzák. Ezek a különböző szállítópályák, amelyek sűrűn keresztezik egymást, állandó mozgalmasságukkal a munkának sajátságos, pezsgő életét lehelik a tájra. A kép nem sivár, mert Tatabányának egyik legvonzóbb sajátossága a sok lomb és kert, a szénporos szénosztályozók udvarán is mindenütt ott találjuk a virágágyakat.” [5]

Maga a kis füzet szerzője/szerkesztője is elismeri, hogy kívülről csak a nagy forgalmat, a lázas munkát lehet látni, sejteni. És persze az „össze-vissza kuszált” sín- és légi pályákat, a sajátságos alakú épületek rendetlenségét. „Csak ha bejárjuk a telepet, csak akkor válik előttünk az összevisszaság célszerű renddé, csak akkor értjük meg, hogy az egyes ipartelepek mire valók és miért van létjogosultságuk éppen ezen a helyen.” [6]

A folytatásban kellő részletességgel ismertetik a Brikettgyár, a szénosztályozók funkcióját, írnak a különböző minőségű szenek felhasználási módjáról. Így kerül mindjárt szóba a villanytelep, a Bánhidai erőmű is.

De az ismertető röviden szól a Bányaigazgatóság és a Mentőállomás épületéről, funkciójáról. Ez utóbbi kapcsán megemlíti, hogy nem csak a klasszikus értelemben vett mentőállomásról van szó, hanem ez az egység a bányászok kiemelten fontos iskolája is egyben. Hiszen nem csak az ú. n. fizikai sérülésekről, balesetek megelőzéséről kell ismeretekkel rendelkezni, hanem pl. a lappangó gázok okozta balesetekről, illetve ha lehet, elkerülésükről is. Éppen ezért a bányamunkások rendszeres tanfolyamon vettek részt, ahol megtanulhatták a veszély felismerését, a segítségnyújtás módját.

De folytassuk utunkat a kalauz segítségével.

„A mentőállomástól nyugatra vezető utca a telep olyan részén van, ahol meggyőződhetünk róla, hogy ilyen nagyszabású iparvállalat (75 tisztviselő, 14 orvos és gyógyszerész, 8 lelkész, 74 tanító, 6500 munkás és altiszt) letelepítése nemcsak az üzemi épületek létesítéséből áll. A foglalkozásuknál fogva állandóan idekötött embereknek kellemes környezetéről, lelki szükségleteiről is kell gondoskodni. Az utca, amelyen járunk, csupa ilyen épületet mutat. Mindjárt elől van a Népház, a munkások üdülőhelye, óriási színház- és moziteremmel, a túlsó oldalon pedig a Tisztviselő-kaszinó elegáns helyiségeivel, táncteremmel. Tovább a tisztviselő-és munkáslakóházak, teljesen elkülönített földszintes lakások külön-külön kerttel, modern kórházak, sok iskola, pompás fedett fürdők. A telep mögött, már az erdők koszorújában a lépcsőzetesen egymás fölé emelkedő három forrásvíz-strandfürdőmedence. A középületek gondozott parkokban emelkednek. A Népház mögött elterülő Vida Jenő-parkban áll a Hősök emlékszobra.”[7]

Tovább folytatva az utat, ismét olyan területre érkezünk, amely ugyancsak a bányához, a bányát segítő, a bányára épülő ipartelepeket sejteti.

„Ha erről a barátságos vidékről, hova nem ér el az üzemek füstje, zaja, a vasútvonal felé térünk vissza, több ú. n. középállomást láthatunk. Ezek az iparvasutak rendező-pályaudvarai. Itt futnak össze a földön szaladó keskenyvágányú vasutak, az aknákból és a kőfejtőkből siklón, függővasúton, drótkötélpályán érkező csillék, hogy aztán rendeltetésük szerint más-más irányba fussanak szét.” [8]

„Az ipartelepek nagyobb része a vasút túlsó, északi oldalán terül el. … A kőbányák képe innen nézve valóban impozáns. Magas hegyek félig letarolva, a környék zöldjétől élénken elütő fehér- és sárgás mészkőfalak mutatják a völgyben elterülő gyárak hatalmas éhségét. … a mészkőbányák délibb oldala eocén-mészkőből (ifjabb) áll. A fejtett követ sikló szállítja le a Portland-cementgyárba.” [9]

A kis füzet alapján Tatabányán tett sétánkat lassan be is fejezzük. Még néhány adat és leírás maradt az utolsó oldalakra a klinkerről, a bauxit-cementről és a Karbidgyár működéséről.

E rész befejezéseként egy kis korebeli leírás: „Még számos üzemi épületet látunk, amelyek, mint óriási raktárak, műhelyek, melléküzemek (téglagyár) és segédüzemek (szénmosó, palatörő stb.), a szakemberek érdeklődésére számot tarthatnak. Mi azokat a telepeket látogattuk végig, amelyek a bányatermelés és a vele kapcsolatos iparok között a legtanulságosabbak és azokat az intézményeket, amelyek előttünk a bányászvilág eddig ismeretlen képét tárták fel.” [10]

Ennél jobban jómagam sem fogalmazhattam volna meg, hogy miért is lehet Tatabánya turisztikai látnivalókban gazdag város. Mert talán mindannyian beleesünk abba a hibába, hogy ha turisztika, akkor régi épületek, természeti látványosságok iránt érdeklődünk elsősorban. Tatabánya abban a kivételes helyzetben van, hogy a volt bányászatra, iparára és a még megmaradt emlékekre alapozva szervezhetné újjá turizmus és idegenforgalommal kapcsolatos elképzeléseit.

Mint ahogy azért van kezdeményezés pl. terepasztal létrehozására, melyen a régi aknákat, üzemegységeket stb. szeretné a kitalálója megalkotni, szemléltetni. (lsd. e kötetben Vörös Béla adatait egy térkép kapcsán.)

A Népház épülete régen

De lehetne még tovább menni Tiszti kaszinó és Bánya-kórház tekintetében is. Jómagam el tudnám képzelni, hogy a gőzfürdő is visszakapja régi homlokzatát. Ráadásul mindkét előző épület városképi jelentőségű, ha nem éppen műemlék-jellegű.

A kiadvány három színes térkép-melléklettel is segítette az utazókat. Manapság pedig azokat, akik érdeklődnek a régi telepek holléte felől, a „város” régi elrendezéséről.

De lépjünk tovább. És nézzük meg, hogy mit kínál az 1930-as évek ifjúságának a sorozat a Vértes hegységben. Erről azért gondoltam, hogy írok, mivel az útikalauz azokat a területeket is érinti, melyek egyrészt természeti értékek Tatabánya környékén, másrészt pedig az előbb említett és a turizmussal kapcsolatos bevett gondolatok (műemlékek, természeti érdekességek stb.) alapján fontosnak tartok megemlíteni.

Igaz, van, amelyik nem éppen Tatabánya közvetlen közelében van, de azért tudjuk, nem egy település közigazgatási határain belül kell keresni az érdekességeket, látnivalókat stb. Egy napi járóföldre vannak ezek a bemutatásra váró területek kerékpárral, gyalogosan (túraútvonalon), vagy éppen gépkocsival.

A kiadvány, amelynek segítségével követjük a korabeli iskolai kirándulóvonatot, a sorozat 18-as számú füzete, a Vértes hegység címmel. Érdemes idézni kicsit hosszabban a füzet bevezető szakaszát. Érzékletesen és szinte költőien ír a Vértes hegységről.

„Mint hatalmas sziklaszigetek végtelen sora, úgy emelkedtek ki a pannóniai tengerből a mai Dunántúli Középhegység legmagasabb csúcsai. Ha abban a korban él már ember a földön, csak a tenger elvonulása után vette volna észre, hogy e szigetsorozat a földkéreg rettenetes összetöredezéséből, lesüllyedéséből és emelkedéséből, hirtelen leszakadásából és vetődésekből keletkezett, Keszthely vidékétől a Duna könyökéig húzódó hegyláncolat.

A Vértes ennek a hegyláncolatnak egyik különálló csoportja. Mészkő- és dolomit alkotta hegyei nem emelkednek nagyon magasra… fennsíkjának körvonalai azonban minden irányban élesen szakadnak le, nyugaton a Bakony felé, a móri mélyedésre, délen a zámolyi medencére, keleten a csodálatosan egyenes váli törésre … s csak az északi oldalon, a Kis-Alföld felé megy át a hegység – elég hihetetlenül – lankás dombvidékbe.

A fennsíkot legnagyobb részben hatalmas erdőségek, óriási vadaskertek borítják. A vértesi királyi vadászatok már a középkorban híresek voltak. A kiemelkedőbb pontokon festői várromok, a rengeteg belsejében omladozó kolostorfalak emelkednek. Az erdő lombjaiból előtörő sziklaalakzatok, tavasszal a növényzet üde zöldje, ősszel a pusztulásnak induló természet leírhatatlan színpompája s az egész vidéken uralkodó áhítatos csend a Vértest hazánk egyik legszebb tájává teszik; érthető, hogy a vidék bája a legfinomabb lelkű költőink lelkét megihlette.”[11]

Az iskolai kirándulás tervezett útvonala Budakeszin áthaladva Páty érintésével éri el Zsámbékot, mint az egyik legjelentősebb látnivalóval rendelkező települést. Itt a román-gótátmeneti stílusban épített prépostsági templom romjait lehet megtekinteni.

Herceghalommal kapcsolatban megtudhatjuk, hogy nevét, mint a Metternich hercegi birtok egyik pusztája kapta. A túraútvonalon sétálók Szent László vizének völgyén keresztül érik el Bicskét. Itt olyan érdekességeket tudhatunk meg, mint pl. hogy itt állt az első magyar csillagvizsgáló, amely a szabadságharc idején pusztult el. De itt fogadta 1849. január 3-án Windischgrätz herceg a magyar országgyűlés békeköveteit is, akiket gúnyos megjegyzéssel utasított el.

A Hárshegy és a Táborhegy érintésével, a Váli vízen átkelve Felcsút és Alcsút mellett elhaladva Bodmér község déli részét érintve érkeznek meg a turisták a Zámolyi medencébe.[12] 

Itt Csákvár nagyközség rendezett, tiszta utcáin haladva nézhetik meg a XVIII. században épült plébániatemplomot. Útba esik a szent Vince apácák kolostora. De a legfőbb látnivaló azonban gróf Eszterházy Móricnak pompás és terjedelmes kastélya, melyhez gyönyörű park csatlakozik.

Kb. 8 km-es távolságra már Kőhányás pusztára érkezik a turista. Ez a pár házból és egy kápolnából álló telep a Vértes legmélyebb nyergét jelöli.

2 km-rel tovább gyalogolva érkezhetünk meg képzeletbeli utunk során Fejér megyét elhagyva „Komárom-Esztergom ideiglenesen egyesített vármegyébe”. [13]

„Néhány perc múlva feltűnik elöl a Majki apátság tornya és Majk pusztára érünk. Az úttól csak néhány lépés a halastó. Ennek túlsó oldalán magas dombon festőien emelkedik az Eszterházy-kastély, az egykori premontrei prépostság. … A török időkben elpusztult s később, mikor az Eszterházyak kezébe került, Eszterházy József nagyszabású kolostort és templomot építtetett ide a kamalduli szerzetesek részére 1733-ban.”[14]

A kastély és a remetelakok megcsodálása után tovább folytatva az utat a Vértes északi lejtőjén a Duna felé ereszkedhetünk le az enyhén hullámos dombvidékre. Egy nagyobb sétával elérhetjük Várgesztes községet, amely fölött Gesztes vára emelkedik. Ez a vár, ahogy a kalauz is írja, a középkorban hatalmas királyi vár volt. Zsigmond, Máris királynő, majd Ulászló is megfordult a falai között. A török időkben többször is elfoglalták. Végül 1597-ben keresztény kézre került. A XVII. század második felében azonban az elhagyott vár omladozásnak indult.

Tovább folytatva az utat ismét Kőhányáspuszta mellett haladunk el. Erős lejtőn lesietve Gánt községbe érkezünk meg. Jobbról és balról is óriási vadaskertek húzódnak meg. A hegyszoroson átjutva hirtelen síkság terül el előttünk: a Zámolyi medence.

„Ez a mélyedés tulajdonképpen a Balaton leszakadásának folytatása. A medence apróbb tavai és vizes rétjei bizonyítják, hogy valaha itt is tó volt. Szemben a Vértes csoportjához számított Velencei-hegység emelkedik… Ez a hegység azonban már gránitból van építve. Folytatása annak a hatalmas ős hegyláncnak, amely valaha a Balaton déli partja mentén teljesen lesüllyedt.”[15]

A kis túrafüzet útvonala tovább folytatódik a gánti felszíni bauxitbánya mellett, majd a Csákvár-Csákberény úton haladva Sőréd, Csókakő, Mór érintésével és az ott látható érdekességeket említve érkezik meg Pusztavámig. Nánapusztán áthaladva érkezik meg a turista a szentkereszti romokhoz.

Ennek az állomásnak a leírását idézve szeretném a Vértesben tett „látogatást” lezárni.

„Vértesszentkereszt bencés apátsága (vörös klastrom) már a XII. században fennállott. 1478 után a dominikánusoké lesz. 1543-ban a török feldúlta és erődöt csinált belőle. A XVII. században a templom és a monostor köveit széthordták építkezésre. A csákvári park diadalkapujához és a tatai park romjaihoz is innen szállították a követ. Ma már csak az apsis egy darabja s egy falrészlet van meg az épületből, de ezek a töredékek is mutatják, milyen fényes és művészi lehetett a 37 m hosszú, 3 hajós, félkörös apsisokkal záródó bazilika. A romok festői szépségét még emeli, hogy óriási erdőség belsejében vannak elrejtve.” [16]

1936. Sárospatak, Rákóczy-vári kirándulók a Vörös toronyban. Fortepan/Gyöngyi

Az út még természetesen tovább folytatódik vissza, Budapest felé, de célom inkább az volt, hogy a megyéhez, a Tatabányához közelebb eső részekre hívjam fel a figyelmet. Mit is jelentett a „Turizmus anno…” És mit jelenthet a ma embere számára.

Amíg dolgozatom első részében egy ipari, bányászati barangolás részesei lehettünk, addig az írás második felében a természeti értékekre, szépségekre és az egy napi járóföldre eső épített értékekre igyekeztem felhívni a figyelmet. Bízom abban, hogy ezzel a kis írással is sikerült felhívni a figyelmet arra, hogy igen is van érték Tatabányán és környéké, ami a turizmus és az idegenforgalom célja lehet.

És szándékosan nem írtam itt a szomszédvárról, Tatáról, hiszen az egy másik felségterület.

[1]Budapest székesfőváros iskolai kirándulóvonatai. Szerk. dr. Bodnár Gyula. 8. Tatabánya. Kiad. Budapest székesfőváros Polgármesteri VII. ügyosztálya. Bp. 1934. 16 p. + 3 térkép(tovább Tatabánya) 15. p.

[2]u. a. és 18. A Vérteshegység. Bp. 1937. 16 p. + 3 térkép(tovább Vértes hegység)

[3] Tatabánya 6. p.

[4] u. o. 7. p.

[5]u. o. 8. p.

[6] u. o.

[7] u. o. 11-12. p.

[8] u. o.

[9] u. o. 12-13. p.

[10] u. o. 14. p.

[11] Vértes hegység 3. p.

[12] u. o. 6-8. p.

[13]u. o. 8. p.

[14] u. o. 8-9. p.

[15] u. o. 11. p.

[16] u. o. 13-14. p.

Hozzászólás