Írta: Kisné Cseh Julianna [1]
2016. szeptember közepétől régészeti felügyeletet végeztünk a DELPHI Connection System Hungary Kft. területén, ahol a gyár két épülete között egy új összekötő utat és zárt folyosót építettek. A terület a Szent György-patak jobb partján, a dél-nyugati oldalon fekvő laposabb dombháton található, ahonnan korábbi megfigyeléseinknek, terepbejárásainknak köszönhetően már voltak előzetes adataink régészeti leletekről.
Kiemelt kép: A tatabányai kettős sír. Fotó: Kisné Cseh Julianna
Ilyen esetekben, azaz a régészeti érdekeltségű, vagy ismert és nyilvántartott régészeti lelőhelyekkel rendelkező területeken törvény írja elő a régészeti felügyeletet minden tervezett földmunka esetében. Előzetes, esetenként szondázó feltárást is írhatnak elő az Építésügyi és Örökségvédelmi hivatal munkatársai. Így került sor az itt végzendő földmunkák régészeti ellenőrzésére, ami valóban váratlan és jelentős régészeti objektumok megmentését eredményezte.
A területen folyó korábbi építkezések nem érintették az eredeti humuszt (talajfelszínt), mert némi talajegyengetést követően feltöltötték, és újabb humuszréteggel fedték le. Ez a szerencsés szituáció okozta, hogy a jelenlegi földmunkák során tulajdonképpen még érintetlen talajrétegeket bontottak meg. A megfelelő mélységű útalaphoz lebontották a korábbi feltöltést és az alatta fekvő eredeti humuszt, majd a pleisztocén – jégkori – altalajig bontották meg a felületet − átvágva így az eredeti őskori réteget is. A löszös – agyagos rétegből kerültek elő az őskori objektumok: összesen 21 db különböző funkciójú gödör, s a legnagyobb meglepetést okozó páros temetkezés.
A meglepetést nem maga a kettős temetkezés okozta, hiszen ismertek ily módon eltemetett egyének már az újkőkor óta hazánk területéről is; hanem maga a pozíció, ahogy előkerültek! A sírban jobb oldalára, erősen zsugorított pózban lefektetett férfi mellé szorosan odahelyezték a bal oldalán, szintén erősen összehúzott lábakkal fekvő hölgyet, mégpedig úgy, hogy „arcuk” szinte összeért, karjukkal pedig átölelték egymást.
Az előzetes antropológiai vizsgálatok alapján (amit ezúton is köszönök Bölkei Zoltánnak) a nő 25-30 éves, és megközelítőleg 140 cm magas lehetett. Gazdagon felékszerezve bocsátották utolsó útjára. Több mint száz gyöngy került elő, melyek nyaklánc elemei mellett ruhadíszek, kendő díszítőelemei is lehettek. A nyakláncon két fésűskagyló és egy kauri csiga is a díszítőelemek közé tartozott. A fejére kötött kendő(?) alsó részét szintén fésűskagylókból kivágott kis, négyszögletes, megközelítőleg ívelt oldalú téglalap motívumok díszítették, amiket átfúrt lyukakon keresztül rögzítettek a ruhadarabra.
A 40 év körüli, majd’ 150 cm magas erős férfi viseletére vonatkozóan ugyan nem került elő újabb emlékanyag, de az ő túlvilági életéről is igyekeztek megfelelően gondoskodni. Két kovából készített, nagyobb méretű kőeszközt és egy nyílhegyet helyeztek mellé a sírba.
A leletanyag teljes feldolgozása előtt állva még számos kérdés vár válaszra. Első a temetkezés kora. Maga az eltemetés módja, a halottak zsugorított pózban történt eltemetése a neolitikumtól, azaz az újkőkortól megfigyelhető jelenség, az őskor folyamán általános eltemetési mód. A zsugorítás a „magzatpózt”, vagy az alvó ember legáltalánosabb fekvési formáját juttatja eszünkbe. Esetünkben az erőteljesen felhúzott térdek, a medencecsontok helyzete a lepelbe csavarást, vagy más, a csontok eredeti helyzetben történő megtartását (összekötözés, padkák visszatömítése) sugallhatja.
Három gödörből egy-egy ép edény is előkerült, ami közelebb vihet bennünket a kor pontosításához. A szalagfüles bögre és a felhúzott fülű kis csésze (merice) a késő rézkorra, a Badeni kultúra időszakára (Kr. e. 3600/3500 – 3000/2800) enged következtetni.
Miért temették el őket együtt s így, egymást átölelve? A csontvázak előzetes vizsgálata arra enged következtetni, hogy egy házaspár közös eltemetésével, közös túlvilági útjukra való elbocsátásával állhatunk szembe. Koruk a rézkorban élő emberek átlagos életkora volt, de hogy mi okozta halálukat, arra a csontok még nem adtak választ. Mindkét ember erős igénybevételnek volt ugyan kitéve, de az előzetes vizsgálat alapján nincs nyoma a csontokon is megfigyelhető betegségnek, vagy erőszakos behatásnak.
Sok még a kérdés, amik zömére a feldolgozás során bizonyára megtaláljuk a választ. De talán az izgathatja leginkább a nagyközönséget, hogy hova helyezhetjük magát az egymást átölelő emberpárt, mint temetkezési módot az eddig megismert temetkezési hagyományok között? Milyen újat jelent ez térségünk történetében?
2010-ben jelent meg a National Geopraphic Magyarország portálján egy „Fotó egy 5000 éves ölelésről” című rövid írás, ami egy észak-olaszországi, Mantua-közeli ásatásról közöl fotót és egy rövid ismertetőt egy hasonló módon eltemetett emberpárról. A világ számos hírportálján megjelent cikkben a feltárt sírt ismertető Elena Menotti szenzációs leletnek nevezte az újkőkori (Kr. e. 5-6000 éves) kettős sírt, ami éppen az ölelkezés miatt vált rendkívülivé. Az olaszországi újkőkori emberpárt természetesen azonnal Rómeóra és Júliára keresztelték, in situ (eredeti helyzetében) kiemelték, s jelenleg is számos látogatót vonz. Egy hasonló lelet ismert Németországból, Oberkasséból, ahol egy mintegy 10000 éves emberpár került hasonló pózban végső nyughelyére. Ha számolunk is az esetleges újságírói túlzásokkal, akkor is valósnak értékelhetők a sírok – s így a Tatabányán előkerült is – egyediségük, valamint az eltemetettekkel történő törődés megrendítő mélysége alapján.
Időrendi sorrendben nézve a tatabányai sír a harmadik a sorban, feltéve, hogy a kerámiák a sír korát is jelzik. Újabbak előkerüléséről nincs tudomásunk, de környezetünk, valamint a történelmi Komárom megye dunántúli területén így is rendkívül jelentős, mivel meglehetősen kevés az erre a korszakra vonatkozó emlékanyag. Annak ellenére, hogy ez a hatalmas kiterjedésű kultúra Bulgáriától Dél-Németországig Európa nagy területére kiterjedt, a mi térségünkben jóval több a szórványosan előkerült leletanyag. Ugyanakkor rendkívül kevés a hiteles feltárásokból származó, a kultúra valós elterjedését igazoló lelet. Ehhez nyújt új adatokat a tatabányai feltárás, aminek feldolgozásával a túlvilági életről alkotott elképzeléseikhez és a halottaikkal történő bánásmód egy-egy újabb részletéhez is közelebb juthatunk.
[1] A szerző régész, történész, főmuzeológus, továbbá
az ásatás vezetője.
Megjelent a Kemlib 2016. októberi számában