Írta: Márku Mónika. Megjelent a Kemlib 2014 márciusi számában. Kiemelt kép: Csehszlovákiai magyarok az anyaország felé jövet. Forrás: Fortepan
A komáromi Kecskés László Társaság legutóbb megjelent kötete (összeállította és szerkesztette: Rabi Lenke) szöveggyűjteményes formában dolgozza fel a felvidéki magyarság 1945 és 1948 között lezajlott kitelepítését, deportálását. A most megjelent munka elsősorban a helyi középiskolás fiataloknak szól az esemény megismerése, megértése céljából. Ezt szolgálja szöveggyűjteményes jellege is.
A kötetet Vadkerty Katalin tanulmánya nyitja a Csehszlovák Köztársaság 1918. október 28-iki létrehozásától, a második Cseh-Szlovák Köztársaság megalakulásán (1939. március 14.), majd a tisztán szláv nemzetállam, a (harmadik) Csehszlovák Köztársaság létrehozásának gondolatán át, az Edvard Benes és „csapata” által végrehajtott őshonos magyar és német lakosság kitoloncolásának tervéig. Benesék terve az volt, hogy a bécsi döntést követően magyar állampolgárságot nyert felvidéki magyarokat a trianoni Magyarország területére „száműzik”. Ennek érdekessége azonban az, hogy a csallóközi, mátyusföldi, nógrádi, gömöri, bodrogközi stb. magyarok , – ahogy Vadkerty Katalin is írja – mindvégig szülőföldjükön maradtak, azaz nem betelepülők, hanem őslakosok voltak. Az 1945. április 5-én megalakult új csehszlovák kormány programjával erőteljes szlávosításba kezdett az élet minden területén (közigazgatás, nyelv, oktatás, művelődés, kultúra, stb.)
Közben pedig megkezdődtek a kitelepítések is. Első körben az általuk „anyásoknak” nevezett, vagyis az anyaországból betelepült! tisztviselőktől, illetve veszélyesnek titulált magyaroktól „tisztították” meg a településeket, de kitoloncolásra ítélték az árvaházi gyerekeket is. Természetesen mindezt teljes vagyoni (minden ingó- és ingatlanvagyon, földbirtok) elkobzással tették. A kitelepítéseket aztán belső telepítések követték, melynek hármas célja a szlovák nemzeti érdekek érvényesítése a magyarlakta övezetben, a szlovák lakosság anyagi gyarapodásának, jólétének biztosítása, és a magyar-szlovák etnikai határ kitolása a Duna vonaláig.
A Szlovák Nemzeti Tanács a szláv orientációt tovább erősítette, amikor 1945. május 25-iki rendeletében hazahívatta a külföldön élő (Románia, Jugoszlávia, Bulgária, Lengyelország, nyugat-európai államok) szlovákokat és cseheket. A belső telepítés 1948. december 11-ig 25 magyarlakta járás 281 települését (260 magyar többségű községet) érintett. 1945. tavaszától elkezdődött a kormány kényszer-közmunka „programja” is, melyet már a kezdetektől a nemzeti megkülönböztetés, a magyarellenesség jellemzett, ami egyre csak fokozódott 1946 őszére. A súlyos csehországi munkaerőhiány következtében magyarnak minősítettek, s ezáltal kötelező kényszer-közmunkára ítéltek mindenkit, aki magát az 1930-as, és ’40-es népszámláláskor magyarnak vallotta, illetve, akiket megfosztottak csehszlovák állampolgárságától. Velük aztán elkezdődtek a magyarok Csehországba (cseh területekre) történő deportálása, sokszor embertelen élet- és munkakörülmények közé kerülve.
A deportálásoknak 1946. február 27-én a magyar-szlovák lakosságcsere egyezmény vetett véget. A szlovák Belügyi Megbízotti Hivatal által irányított reszlovakizáció keretében lehetővé tették, hogy az „elmagyarosított szlovákok visszatérjenek őseik nemzetébe”. A megfélemlített magyarok többsége inkább szlováknak vallotta magát, majd megkezdődött a kormány „nemzeti átnevelési” programja, melyben, főként a magyarlakta településeken erős hangsúlyt kaptak a szlovák nemzeti ünnepek, évfordulók, nyelvtanfolyamok, szlovák nyelvű gyermek és felnőtt képzések.
A szlovák-magyar lakosságcsere egyezmény nem jelentett azonban biztonságot, s békét a magyaroknak, hanem inkább újabb megaláztatást, s a csehszlovákoknak való kiszolgáltatást. Az adott helyzetben azonban a magyar kormánynak nem volt más választása, hiszen egyre tarthatatlanabbá vált az ott élő magyarok élete, és a közelgő béketárgyalások sem ígértek semmi kedvezőt Magyarország számára. A magyarság számára a lakosságcsere pótolhatatlan veszteséget jelentett, hiszen a reszlovakizáció, az önkéntes kitelepítések, a belső kolonizáció az addig közel ezer éves magyar etnikai térségeket, vegyes lakosúvá tett, délebbre tolta a magyar-szlovák etnikai határt. Mindez a magyarságot még bizonytalanabbá, még védekezőbbé, s óvatosabbá tette. Vadkerty Katalin történelmi áttekintését az abban az időszakban kitelepített és Csehországba deportált családok rövid visszaemlékezései követik fotókkal illusztrálva (Hetényből, Izsáról, Keszegfalváról, Komáromból, Komárom-szentpéterből, Kürtről, Martosról, Nagysallóról, Szalkáról és Szentmihályfáról).
A tanulmány és a visszaemlékezések után a témához kapcsolódó dokumentumokat olvashatunk a megszokott szöveggyűjteményes formában, mint pl. Kassai kormányprogram (1945. április 5.), Fegyverszüneti egyezmény (Moszkva, 1945. január 20.), Edvard Benes dekrétumai (1945. május-október), a potsdami értekezlet határozatai, a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény (Budapest, 1946. február 27.), Párizsi békeszerződés (1947. február 10.)
Térképek a kötet végén:
- Magyarország vármegyéi a
századfordulón, - Komárom Vármegye térképe,
- Magyarország néprajzi térképe a
népsűrűség alapján.