Egy tatai Esterházy gróf szerepe az 1848-1849-es forradalom- és szabadságharc idején a nemzetőrség megszervezésében

ifj. Gyüszi László

A tata-gesztesi Esterházy uradalom igazgatási központja, Tata, az 1840-es években járási jogú mezőváros volt vegyes magyar, német és szlovák (tót) lakossággal. A járáshoz 23 falu és 15 puszta tartozott. A falvak közül 7 magyar, 5 német, 6 vegyes magyar-német, 5 vegyes magyar-szlovák, 1 vegyes magyar- német-szlovák nemzetiségű.

A város 1848-ban három önálló, külön képviselőtestülettel rendelkező közigazgatási egységből állt: Tata, Váralja és Tóváros. A legnagyobb kiterjedésű Tata határa 11.900 hold, itt 217 telkes jobbágycsalád, 278 házas, és 117 házatlan zsellércsalád élt. Váralja lakói 850 holdon túlnyomóan földesúri telken gazdálkodtak és szolgálati tartozásaikat pénzzel váltották meg. A tóvárosiak többségükben kézművesek voltak, 2.540 holdnyi határon 433 úrbéri haszonbérlő házas zsellér és 70 házatlan cselédcsalád osztozott.

Tata pallosjoggal rendelkező, korlátlan és örökös ura, haszonélvező gazdája 1811-től 1856-ig gróf Esterházy Miklós (1775-1856) kamarás volt. Korlátlan hatalmú ura azonban csak 1848-ig lehetett a nagy kiterjedésű uradalomnak, mivel ebben az évben az utolsó rendi országgyűlésen törvénybe iktatták a jobbágyfelszabadítást. V. Ferdinánd 1848. április 11-én szentesítette e törvényeket, de a nagybirtokrendszer továbbra is meghatározó maradt az ország agrárszerkezetében.

Miklós gróf, aki gyermektelen nagybátyja, gróf Esterházy Ferenc (1746-1811) kamarás halála után örökölte meg az uradalmat, 1796-ban kamarás, 1831-ben belső titkos tanácsos lett. 1808-ban a Ludovika Akadémiára 10.000 forintot adományozott. 1815-ben helyreállíttatta a tatai Várkastélyt. 1856-ban halt meg Bécsben és Gannán, az ősi, családi sírboltban helyezték örök nyugalomra. Övé volt Tata, Csákvár, Pápa, Ugod és Devecser uradalma. Nejétől, gróf Roisin Franciska-Romana (1778-1845) csillagkeresztes és palotahölgytől született gyermekeik voltak Marianna-Dorottya, Franciska, továbbá Miklós-Ferenc, Pál és Móric.

A nemes családok száma Tatán és Váralján 123, Tóvároson 32 volt. Ezek a városban a polgári középosztály számát növelték. Ez volt az a réteg, amelyben a forradalmi eszmék és gondolatok leginkább termékeny talajra találtak, amely forradalmasítható volt, és ők maguk is forradalmasítottak.

A polgárság képviselői közül a szabadságharc idején, ebben a vizekben gazdag városban, a malombérlőket említhetjük meg elsőként. Valamennyien jómódúak voltak. Ugyancsak a vagyonos családok közé tartoztak a kereskedőcsaládok, a gyárosok, a különböző iparokat űzők. Volt olyan családfő, aki szappanfőző műhelyét Győrből költöztette Tatára. Már ebben az időben is kitűnt az előzőek közül a majolika- és kőedénygyártás jeles képviselője, a Fischer-család.

A kézművesek száma meghaladta az ezret, s közülük a legtöbben Tóvároson laktak. Tatán forgalmas piacok és vásárok voltak. Mindegyik városrészben volt vendégfogadó és kaszinó. A városban egy megyei és egy uradalmi orvos működött.

A családnevek átvizsgálása során is megmutatkozik hazánkra jellemző soknemzetiségűség. Azonban hozzá kell tennünk, hogy az idegen hangzású neveket viselők is magyar érzelműek voltak. Az itt élő idegen nemzetiségűek magyarosodását elősegítették az ország különböző vidékeiről ide vándorló magyarok is. És elmondhatjuk azt is, hogy Tata társadalma 1848-49-ben a forradalom és szabadságharc mellett állt. Persze azt is meg kell említenünk – éppen az egyik Esterházy-fiú szerepe különlegességének hangsúlyozására is –, hogy a birtokos család és az uradalmi tisztségviselői kar tagjai között többen álltak az ellenoldalon.

A helyi katonai viszonyokat illetően, Tatán és környékén, a tatai járásban állandó jellegű katonai állomáshely volt. Tatán, Szőlősön, Szomódon és Bajon, a gesztesi járásban Kocson, Mocsán, Nagyigmándon és Bokodon katonai tiszti házak is voltak. Tatán egy lovas osztály állomásozott, amely két századból állt.

Az 1848. márciusi forradalom hatása Tatán

 A nemzetőrség, illetve a nemzeti őrsereg létrehozásának gondolata már az Ellenzéki Kör március 9-i tanácskozásán is felmerült. A Tizenkét pontban felsorolt követelések között, melyet petícióban a radikálisok egyike fogalmazott meg, szerepelt először írásban egy nemzeti őrsereg felállításának szükségessége. Ez a program hazánk függetlenségét és a polgári átalakulást követelte, és szerepelt benne még a sajtószabadság, a felelős magyar minisztérium felállítása Pest-Budán, a törvény előtti egyenlőség, a közös teherviselés stb. S ez volt az a program, amely március 15-én Mit kíván a magyar nemzet címmel a magyar sajtószabadság első termékeként jelent meg és ismerünk.

1848. március 15-én a párizsi, a milánói és a bécsi események hatására Pesten is vértelen forradalmi tüntetés zajlott le. Közismert, hogy az előbb említett Mit kíván a magyar nemzet című röpirat mellett ugyancsak kinyomtatták a szabad sajtó termékeként Petőfi Sándor Nemzeti dal című versét, kiszabadították börtönéből Táncsics Mihályt.

Kevésbé ismert tény – bár az utóbbi évek tatai márciusi megemlékezéseinek sorában egyre többször kerül sor Hamary Dániel sírjának megkoszorúzására –, hogy a Tizenkét pont megfogalmazói és az ún. márciusi ifjak sorában ott találjuk a tatai születésű Hamar Dánielt (1826-1892) is. Neki később nagy szerepe volt a helyi nemzetőrség megszervezésében is.

Rohrbacher Miklós, a város első és jelentős monográfiájának írója erről a jeles napról a következőket jegyezte fel: „1848. március 15-én … Petőfi, Jókai, Bulyovszky, Sebő és Gaál mellett hatodiknak egy tatai ifjú nevét is ott találjuk: Hamary Dániel orvosnövendékét, és e jeles ifjúval Tatának is kijutott a dicsőség a 12 pont felejthetetlen megalkotásából… Hamary utóbb hazajővén, itt is megindította a mozgalmat Torda György, Takácsy Miklós és Ferenc testvérekkel szövetkezve népgyűléseket tartottak, s lelkes beszédekben fejtegették a 12 pontot. Beszédök leírhatatlan hatással voltak a lakosságra.”

Hamary 1847-ben iratkozott be a pesti egyetem orvosi karára. Ekkor került a politikai események sodrába, az ifjúság forradalmi mozgalmába, Petőfi, Jókai és a többi radikális fiatal közvetlen közelébe. De már jóval korábban kezdett ismerkedni a forradalmi eszmékkel. Szülővárosában öt évig járt a piarista gimnáziumba.

A haladó szellemű, lelkes tanárok nagy hatással voltak a diákságra. A forradalmi eszmék iránt különösen fogékonyak voltak a tatai iparoscsaládok gyermekei, köztük a Hamary fivérek is. A szabadságeszme visszhangra talált az egyházi iskola falai között is. Erre bizonyíték a 16 éves Michl Rupert példája, aki egyenesen az iskolapadból sietett a honvédzászló alá. Ilyen légkörben vált Hamary is a forradalom egyik vezetőjévé.

1848-ban még nem kötötte össze Tatát és Pestet se távíró, se vonatközlekedés. De hamarosan hazatért Hamary és a szintén tatai születésű Fittler Gyula joghallgató is. Elsősorban ők ketten voltak azok, akik a városban népgyűléseket rendeztek, s ezeken lelkes beszédekben fejtették ki és magyarázták a Tizenkét pontot, és szavalták a Nemzeti dalt. A szervezkedésben segítségükre volt a tatai ifjúság több lelkes tagja: Torda György, a Takácsy fivérek és sokan mások. Fittler lelkesedésében még németesen hangzó nevét is megmagyarosította Hangayra. Hamary lelkesültsége családját is magával ragadta. Atyja a műhelyében készült kalapok belsejébe Kossuth képével, a magyar címerrel és saját cégének feliratával ellátott emblémákat ragasztott, ezzel is hitet téve a szabadság és a nemzeti függetlenség mellett.

A városi hatóságok is több ízben tartottak népgyűléseket, melyeken az országos eseményekről vitatkoztak, elemezték azokat. Ezekben a napokban az utcákon, a tereken folytonos dobpergés hallatszott, s a polgárok a nemzetőrségekbe szervezkedve a fegyverforgatást gyakorolták. A középiskolai tanulók is követték a felnőttek példáját és tanáruk, Roditzky Ede vezetésével katonai gyakorlatokat végeztek. „Ezt a fegyelmezetlenséget a tanári conferentia, elvévén tőlük a dobokat, megakadályozta, és az ifjúságot iskolai kötelessége teljesítésére buzdította és elhatározta, hogy a II. félévi vizsgálatok előbb lesznek.”

Mivel a kormányszervek parlamentáris átalakulásával megszűnt a követküldés és helyette a népképviselők választása lépett életbe, Tatán is megkezdődte a választási mozgalmak.

A tatai járás képviselőjévé Sárközy Józsefet választották meg. Mint kömlődi földbirtokos a közügyek terén is hathatósan működött, lelkes felhívásokat tett közzé. Komárom megye többi járásában is hasonlóképpen zajlottak le az első népképviseleti választások. A csallóközi járásban Giczy Kálmánt, az udvardi járásban Halassy Edét, a gesztesi járásban pedig ifjú Pázmándy Dénest választották meg képviselővé.

Az 1848-as törvények, melyeket hosszú huzavona után április 11-én a király is szentesített, 31 cikkelyben a legfontosabb polgári követeléseket rögzítették. Ezek a törvények tehát a márciusi forradalom alapvető vívmányainak, Magyarország függetlenségének és polgári átalakulásának döntő biztosítékai voltak. A függetlenség megvalósulását jelentette a törvényhozó és végrehajtó hatalom szabályozása: a minisztériumok tevékenységükért csak az országgyűlésnek tartoztak felelősséggel. A IV. tc. pedig kimondta, hogy az országgyűlés évenként Pesten ülésezzék.

Az áprilisi törvények teremtették meg hazánkban a polgári átalakulás megvalósításának lehetőségét, ám, amint Kossuth Lajos is hangsúlyozta: „Nem minden ez, mi az egész nemzet jövendőjét magában foglalná, hanem alapja jövő fejlődésünknek.”

A törvénycikkek közül a XXII. tc. az ország belső nyugalmának biztosítására nem reguláris fegyveres testület, a nemzetőrség felállítását rendelte el. Ennek alapján, a városokban többé nem csak a polgárjoggal rendelkező kiváltságosok rendelkezhettek a fegyverforgatás jogával, azonban a nemzetőrségbe való felvételt vagyoni cenzushoz kötötték. A nemzetőrség történetének és tényleges szerepének bemutatása megkívánja, hogy egy kicsit részletesebben foglalkozzunk a XXII. tc-kel is. E rendelkezés írja elő ugyanis a nemzetőrség felállításának szabályait, feladatát és a belépés feltételeit.

 „A személyes és vagyonbátorság, a közcsend és a belbéke biztosítása az ország polgárainak őrködésére bizatik, e tekintetből, míg a legközelebbi országgyűlés kimerítőleg rendelkezik, a nemzeti őrsereg alakítására nézve a következők határoztatnak:

1. 1. § Minden honlakosok, kik városban, vagy rendezett tanáccsal ellátott községben 200 pengőforint érétkű házat vagy földet, egyéb községekben fél telket, vagy ezzel hasonló kiterjedésű birtokot nem bírnak is, de 100 pengőforint évenkénti tiszta jövedelmük van, 20 éves koruktól 50 éves korukig… a nemzetőrségbe beírandók, és fegyveres szolgálatot tenni tartoznak.
   2. § A nemzetőrséget kir. városokban, s rendezett tanáccsal ellátott községekben a helybéli hatóság, más helyekre nézve pedig az illető megyei, vagy szabad kerületi törvényhatóságok szerkezendik össze.
   3. § A nemzetőrségi fegyveres szolgálatra kötelezetteken kívül az illető megyei, kerületi, városi, vagy rendezett tanáccsal ellátott községi hatóságok a nemzetőrségbe meg más olyan honpolgárokat is besorozhatnak, kiket az alkotmányos rend fenntartásában érdekeltetnek, és e kitüntetésre méltónak ítélnek.
   4. § A nemzetőrségből kirekesztettnek olyan egyének, kik rablás, lopás, csalás, hitszegés, gyújtogatás, vagy gyilkosság miatt büntetve voltak.
   5. § Olyan egyének, kik a 4. §-ban említett vétségeket, mint nemzetőrök követik el: az őrseregből az ellenük indítandó bűnper befejezéséig ideiglenesen az illető törvényhatóság, vagy a helybéli elöljáróság által azonnal kitöröltetnek és tőlük a fegyver elvétetik…”

A törvény tehát a nemzetőrség feladatává az ország belső nyugalmának, az állampolgárok vagyonbiztonságának védelmét tette. A nemzeti őrseregnek azonban ezen túlmenően is fontos szerepe és feladata volt a szabadságharc folyamán. Segítséget kellett nyújtani a honvédségnek. (Ismeretes, hogy a Magyar Honvédség felállítását gróf Batthyány Lajos felelős miniszterelnök és Baldacci Manó ezredes aláírásával közzétevő hirdetmény május 16-án jelent meg.)

A hatalmát átmenteni vágyó nemesség és a polgárság egy része erősen vigyázott arra, hogy a szemében megbízhatatlan alsóbb néposztályok ne jussanak fegyverekhez. Ugyanezt a magatartást tapasztalhatjuk, ha megvizsgáljuk a választójogosultságról szóló törvényt, vagy a jobbágyfelszabadítást tartalmazó IX. tc.-et. Ezért köti a törvény a nemzetőrségbe való belépést is vagyoni cenzushoz, amelyet a választójogosultsághoz megkívántnál is magasabban szabott meg. A törvény kizárja például a gazdai hatalom alatt állókat: a zselléreket, munkásokat stb. a nemzetőrségből. Mihelyt azonban a veszély növekedett és harci cselekményekre került sor, a nemzetőrség összeállításánál nem alkalmazták a vagyoni cenzust.

Nagy hatása volt a parasztság körében az áprilisi jobbágyfelszabadításnak, megmozdulásokra, földfoglaló mozgalmakra már korábban is sor került. A törvény kihirdetését követően a tatai és a gesztesi uradalomban is kisebb-nagyobb mozgalmak lángoltak fel, amelyeknek a híre hamarosan Pestre is eljutott.

A tavaszi első megmozdulások után a volt jobbágyok már nem csak panaszkodtak, hanem cselekedtek is. A tarjáni zsellérekről mondta el az uradalmi gazdatiszt, hogy amikor majorságinak tekintett kertjük termésének dézsmálását akarta elvégezni, az „összeírásnál többen a zsellérek közül szidalmaztak, mások pedig még agyonveréssel is fenyegettek, és egyenesen oda nyilatkoztak, hogy ők dézsmát nem akarnak… és ugyanezen összeírásnál volt esküdtek is úgy nyilatkoztak, hogy ők többé hasonló szolgálatot a Mlg-os Uraságnak sohasem tesznek…”. Ekkor történt az is, hogy egy zsellérsorba taszított magyaralmási parasztember április 1-jén éjjel rátört a volt telkes házát árverés útján megvásárló gazdára, és dühében szétrombolta a riadtan menekülő család otthonát.

Azt leszögezhetjük, hogy 1848 tavaszának forradalma sokat jelentett a tatai és gesztesi uradalom úrbéres jobbágyainak: 256.551 gyalognapi robot, 4.448 Ft füstpénz, 42.000-45.000 pozsonyi mérő dézsmagabona és szalmája évenkénti szolgáltatásától, nagymennyiségű lenfonástól, illetve ezeknek más járadékformákkal való megváltásától jelentett szabadulást. Politikai jelentőségét abban láthatjuk, hogy öntudatot ébresztett az elkeseredett, csüggedésbe esett lelkekben.

Jelen megemlékezésben terjedelmi okokból nem kívánok részletesen arra kitérni, hogy a nemzetőrség megszervezése milyen nehézségekbe ütközött. Érintőlegesen azonban szükséges, hogy a legfontosabb mozzanatokról említést tegyek.

Inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy egy Esterházy grófot miként választották meg a nemzetőrség élére.

A vidéki nemzetőrség szervezésénél nem maradhattak visszhang nélkül a pesti fejlemények. A nagyobb városokban népgyűléseket hívtak egybe, „közbátorsági választmányokat” hoztak létre, és a legtöbb helyen egyidejűleg megkezdték a nemzetőrség felállítását, illetve a már meglévő polgárőrség kiegészítését. Néhány város (pl. Szeged, Kecskemét) azonnal kapcsolatba lépett a Pest városi Rendre Ügyelő Választmánnyal. A megyék lassabban reagáltak, s a mozgalom nem terjedt túl a megyeszékhelyek határain.

Vidéken a nemzetőrség szervezését legelőször Székesfehérvárott kezdték meg, ahol már március 17-én megalakították a közbátorsági választmányt. Szegeden március 18-án határozták el a polgárőrség létszámának növelését. Március folyamán aztán az egész országra kiterjedt a szervezkedés.

A városi nemzetőrségek többsége azonban a volt polgárőrségre épült. Erre találunk példát Győrben, Esztergomban, Székesfehérvárott, Debrecenben, Kassán stb.

A számszerű eredmények azonban ezekben a napokban igen bizonytalanok. Ami a felfegyverzettséget illeti, arról a következő adatok állnak rendelkezésünkre: a pécsi nemzetőrség 230, a kassai 200, az esztergomi 180, a komáromi 160, a székesfehérvári 150 fegyverrel rendelkezett.

A komáromi nemzetőrség szervezéséről Szinnyei József naplójában így számol be: „Komáromban is minden úgy történt, mint Győrött; később a magyar egyenruhás polgárőrség feloszlott, és beosztotta magát a nemzetőrök közé, de soroztak be a fegyverfogható és önként ajánlkozó tisztességes városi lakosokat, ide álltam be én is. A megyeháza udvarán tartottuk a fegyvergyakorlatainkat, Ladányi Dániel nyugdíjazott cs. kir. hadnagy vezérlete alatt. Tarka had volt biz ez, használható fegyvere, amiből lőni is lehetett, vajmi kevésnek volt, mert a magyar kormány meghagyásából a városparancsnok útján kaptunk ugyan puskákat, de nem volt bennük köszönet, olyan régi, nehéz 25 fontos fegyverek voltak… Ezen tarka hadból kerültek ki később legjobb honvédeink és tüzéreink…”

Talán nem kell különösebben magyarázni, hogy ha egy ilyen nagy városban is, mint Komárom, fegyverkezési problémák adódnak, akkor milyen sanyarú lehet e téren a helyzet a megye többi részén. Meg kell itt jegyezni, hogy Komárom fegyverhiányát növelte az is, hogy a Pesten alakult és hat osztályba sorolt nemzetőröknek a budai raktárból csak mintegy ötszáznak jutott fegyver, a többiek számára innen szállították hajón a puskákat és a lőszereket. A komáromi várban, 1845-től Friedrich Wilhelm Mertz altábornagy volt a várparancsnok.

Az országos felhívásokra Tatán is elkezdődött a nemzetőrség szervezése. Itt nem volt jelentős polgárőrség, amire építeni lehetett volna, ezért teljes egészében csak az országgyűlés törvényeire, s a különböző határozatokra és utasításokra hivatkozhattak, illetve nagy szerepe volt Hamary Dánielnek. Ő maga is belépett a nemzetőrségbe. Magával vitte atyját és két testvérét is. Hamary mellett nem maradhatott el Fittler Gyula sem. Az összeírásokat figyelemmel kísérve március 31-én a jelentések alapján a nemzetőrség létszáma Tatán négyszázra emelkedett. Pápán akkor már hétszáz nemzetőr teljesített szolgálatot, Veszprémben pedig hatszáz.

Természetesen nehézségek Tatán is jelentkeztek. Általános probléma volt, hogy túl mereven értelmezték az előírásokat, így az önként jelentkezőket megpróbálták eltávolítani, illetve kizárni a nemzetőrség soraiból. Máshol pedig csak mennyiségi eredményekre törekedve erőszakkal vettek lajstromba olyanokat, akik viszont mentesültek volna a szolgálat alól. Kezdetben ugyan az április 20-án létrehozott Országos Nemzetőrségi Haditanács tételről-tételre átvizsgálta a névszerinti összeírásokat, és ha valami észrevétele volt, azt közölte az illető hatósággal. Mivel azonban az összeírásokban sok pontatlanság, vagy a törvénynek nem megfelelő eljárás nyomát fedezték fel, Baldacci Manó ezredes június 28-án rendeletileg intézkedett, hogy azok a helységek (főleg nagyobb városok), amelyeknél hiányosságot tapasztaltak, „a netalán hiányos összeírásokat szorosan a törvény értelmében kiigazítsák, s azokból senkit ki ne hagyjanak.” Az egyébként megdicsért Esztergom városát is figyelmeztetni kellett, hogy sietve elkészült és elsőként felterjesztett összeírásából a törvény szerint oda nem valókat hagyja ki.

Később, a feladatok sokasodásával az Országos Nemzetőrségi Haditanácsnak sem ideje, sem módja nem volt arra, hogy a hatóságok eljárását felülvizsgálja. A többségben vagyoni, néha egészségi okok miatt történt fellebbezések mellett jelentkeztek más problémák is, ahol már nem az összeírás jogosultságának ténye volt vitatott, hanem a szolgálat alóli felmentés igénye merült fel. Ez a kérdés elsősorban a hivatalnokok, tisztviselők, de rövidesen a papok, tanítók, majd a gazdatisztek esetében sürgette a megoldást.

A pannonhalmi főapát például levélben tiltakozott a miniszterelnöknél, mert Győr vármegye küldöttsége a szerzet minden alkalmas tagját a nemzetőrségbe akarta sorozni. A főapát „a szerzetesi életet a katonáskodással össze nem egyeztethetőnek” tartotta. Hivatkozott arra, hogy a szerzetesek nem szabad személyek. Attól félt, „hogy a szerzetesi élet és fegyelem megbontatik.” Tatán is előfordult, hogy a kegyesrendi szerzetes tanárok önként akartak a nemzetőrségbe belépni, de a belépést ideiglenesen el kellett halasztaniuk.

A már említett április 21-i, látszólag ellentétes két rendelet –a tisztviselőket a nemzetőri összeírás azonnali megkezdésére utasító; illetve az ellenszegülés esetén halasztást ajánló – maga is alkalom volt a kibúvásra. A nemzetiségi megyékben szinte mindenhol jelentkezett ez a probléma. Erre példa a Pest megyei szlovák lakosú helységek ellenállása. A szlovák lakosság a hírek szerint Esztergom megyében is vonakodott a nemzetőri szolgálattól.

Az említett nehézségek miatt április-május hónapban az összeírások már nehezen haladtak. Április végén a városok küldtek jelentést az összeírásokról. A megyék egy része a fegyverektől tette függővé a nemzetőrség szervezését. A városok közül Esztergom mellett Győr küldte be elsőként nemzetőrségének névsorát. Az előterjesztések általában májusban már felkerültek a minisztériumba. A júniusban felterjesztett összeírások közül a komáromi nemzetőrségét ismerjük (973 fő).

Júliustól megszaporodtak a megyei összesítő jelentések, jelezve, hogy a nemzetőrség országos méretekben kezd valóra válni. Ezekből tudjuk, hogy Fejér megyében 8.944 főnyi, Komárom megyében 8.000 főnyi, Győr megyében 5.000 főnyi volt a nemzetőrség létszáma. Esztergom megye 5.064 főnyi nemzetőrségéről a sajtó is tudósított. Az ismert összeírásokból kitűnik, hogy június végéig kb. 200.000 nemzetőr összeírása fejeződött be. A július és augusztusi jelentések újabb 160.000 főről adnak számot.

Fenti összeírások alapján is képet alkothatunk arról, hogy az aránylag magas cenzus ellenére a szegényebb rétegek milyen arányban vették ki részüket a nemzetőri szolgálatból. A nagyobb és fejlettebb városok közül a komáromi nemzetőrség összeírása nyújt némi tájékoztatást a szociális összetételről. A júniusi összeírásban szereplő 973 fő foglalkozását vizsgálva kitűnik, hogy mi jellemezte a kereskedelemre és szállításra (dunai hajózás, fuvarozás) berendezkedett város társadalmát. A meglévő adatokból kialakul egy kép a nemzetőrség összetételéről: 10 hajógazda, 8 kormányos, 76 hajós, 59 hajólegény, 13 vontatós szerepel az összeírásban. Ezen kívül találunk a névsorban halászokat, vízimolnárokat, hajóácsokat, bognárokat, kádárokat és asztalosokat is.

Mészáros Lázár hadügyminiszterré való kinevezése után nyomban hozzálátott a katonaság és a nemzetőrség átcsoportosításához. Ezek a szervezeti intézkedések nagymértékben érintették a komáromi várat, illetve a Komárom megyei alakulatokat. „Komáromból a Sándor- és Este-gyalogság Magyarország alvidékeire küldetett, ezek helyébe a Schwarzenbergek 3-dik zászlóalja jött a várba;ezek azonban pár heti ittlétük után szintén leküldettek a szerbek ellen.” – Szinnyei naplójából tudjuk.

Mertz várparancsnok helyzete napról-napra nehezebb lett, mivel a honvéd zászlóaljak és a nemzetőrség felállításával kapcsolatban a követelések mind jobban szaporodtak. Mialatt a budai fegyverigényeket részben próbálta kielégíteni, a Vágon túl fekvő raktárakból az ágyúkészletet és lőszert lassanként a várba hordatta. A polgárok ugyan próbáltak ellenállni és ezt megakadályozni, de Mertz hajthatatlan maradt. Az ágyúkat a bástyákra vontatta és a város felé irányíttatta.

Mertz szeretett volna megszabadulni a számára is kellemetlen tisztségtől, de egyelőre nem fogadták el lemondását, így kénytelen volt Komáromban maradni. Történt ez annak ellenére, hogy az országgyűlésen is kérték a minisztériumot a lemondás elfogadására, mert a vár biztosítását nem látták kielégítőnek és kérték a politikai vezetést, hogy jobban gondoskodjék e fontos vár védelméről. Batthyány Lajos ekkor Besze János nemzetőri őrnagy és képviselő vezetése alatt az esztergomi nemzetőrök egy osztályát, újabb sürgetésre pedig Kosztolányi őrnagy vezetésével a Komárom megyei nemzetőrséget küldte a vár őrizetére. Besze János 1200 esztergomi nemzetőrrel augusztus 10-én érkezett Komáromba. Mertz nem mert ellenszegülni, de mivel a hatalom még a kezében volt, a nemzetőröket a nádorvonalon helyezte el, s a külső szolgálatot ezekkel, valamint a komáromi nemzetőrökkel láttatta el.

Az előzőekben már szóltunk arról, hogy Tatán is az elsők között alakult meg a nemzeti őrsereg, melyben nagy szerepe volt Hamary Dánielnek is. Először csak 80 főnyi volt a létszám, de március végére már mintegy 400-ra emelkedett, majd június elejére elérte a 600 főt, három századba szervezve. A tisztikar jelentős része, mint más uradalmi helységekben is, az uradalmi tisztek közül került ki. A nemzetőrség élére gróf Esterházy Pál (1805-1877) állt, az uradalom birtokosának középső fia, aki a szabadságharc idején – ellentétben apjával és a család többi tagjával – hazafias szerepet játszott.

Esterházy Pál gróf a tatai nemzetőrök élén

A család történetét megörökítő Eszterházy János így foglalta össze életútját: „Pál, honvédezredes, Miklós és Roisin Francziska második fia, sz. 1805. október 30-án. 1830-ban kamarás lett. Az 1848-1849. évi hadjárat alatt a magyar hadseregben szolgált; nevezetesen 1848-ban Komáromban, a midőn a Turszki-ezred tisztjei az esküt letenni vonakodtak, kezébe vevén a nemzeti zászlót, lelkes beszéde által reábirta őket az eskü letételére. A herályi és a nyárásdi csatákban kitünteté magát; Guyon tábornok maga tűzé mellére a honvéd-érdemjelt. Utoljára a komáromi várban, mint ezredes Klapka tábornok hadtestében, szótöbbséggel választott parlamentér, vitte a várfeladásra vonatkozó módosított feltételeket az osztrák táborba. A vár feladása után külföldre ment, honnan később kegyelem útján visszatért hazájába. 1861-ben megválasztották a honvédegylet elnökének. Az 1869. évi. Országgyűlésben a pápai kerületnek képviselője volt. 1872 márcziusban belső titkos tanácsosi czímet nyert; ugyanezen év szeptember 12-én kelt királyi jóváhagyás nyomán pápai és ugodi uradalmiból, valamint pesti házából hitbizományt alapított; tulajdonosa továbbá: Devecser, Mezőlak, Tornya stb. birtoknak. – 1875-ben diósi pusztáján cselédeinek gyermekei részére iskolát alapított. Meghalt 1877. jul. 20-án Tirolban, a levicoi fürdőben. Eltemettetett Gannán, jul. 28.”

Esterházy Pál nem önkényesen állt a tatai nemzetőrség és a tisztikar élére, hanem a köznép kérésére. „Tata-Tóváros ikerváros” nemzetőrsége 1848. június 5-én Mészáros Lázár honvédelmi miniszterhez fordult egy kérvénnyel, melyben kérték Esterházy Pál nemzetőri őrnaggyá való kinevezését. A kérvényt 135 nemzetőr írta alá. Hivatkoztak az 1848:XXII. tc. 9. §-ára, melyben a „kapitányságon felüli Nemzetőr tiszteket a Miniszter ajánlatára a Nádor Királyi Helytartó nevezendi ki.” Kérelmük alátámasztására pontokba szedve sorolják fel a pozitív érdemeket:

1. 1. “Mivel ezen grófi család mint Tatának és több uradalomnak földes ura volt Jobbágyainak valódi Atyja lévén, sok sinlődők könnyeit törülte le, az 1848: IX. tc. által pedig, melynek alkotásában tettlegesen részt vett, a legdúsabb áldozatot derült arccal tevé le a haza oltárára…
   2. Mivel átalakulásunk első napjaiban a Személy és Vagyon biztosításának fenntartására Önkéntesen alakulván, azóta a szeretett gróf ernyedetlen buzgósággal őrködik a polgári jólét ezen fő kintse felett…
   3. A megszüntetett úrbéri viszonyok után is nem csak városunkban, de több megyékben is ezen Grófi Család földbirtokos lévén, anyagi érdekében maradt a közbéke szilárd fenntartása, és így általuk alázatosan felajánlott férfiúnak nem tsak köz méltánylást érdemlett ki, de ön érdeke is kezeskedik arról, hogy bizalmunknak és a hon igényeinek váltig megfelelend…
   4. Ha az ősök érdemeit méltánylani szabad, számos Eszterházyakat mutat fel Magyar hont története mind polgári, mind az Egyházi pályán…”

Az aláírások között találjuk Huszár Ferenc, Ghyczy Ignác századosok, Benyáts Mátyás és Virtl Károly főhadnagyok, Zink Antal hadnagy, Takácsi József, Hamar Dániel őrmesterek nevét. A kérvény záradéka a következő volt: „Egyéb iránt alólírottak mint a Nemzeti Őrsereg összeírására megyeileg kiküldött választmányi tagok bizonyságot teszünk arról, hogy a Tatai Járásban összve írott összves Nemzeti Őrsereg egy alakulattal Gróf Eszterházy Pálnak őrseregi őrnaggyá való kinevezését kéri.” A választmány elnöke Huszár Ferenc volt, a tagjai között ott találjuk Benyáts Mátyást, Virtl Károlyt, Rostaházy Károlyt és Balogh Ferencet.

A nádor válasza nem késlekedik, s pár nap múlva, a június 18-án keltezett engedély megérkezett.

Az ünnepélyes zászlószentelésre 1848. július 23-án került sor a tóvárosi Angolkertben, ahol zenés mise keretében áldották meg a zászlót és az összegyűlt nemzetőröket. Az ünnepségen beszédet mondott Müller Károly prépost plébános, Vecsey Károly református lelkész, majd végül lóhátról gróf Esterházy Pál, a nemzetőrök kinevezett parancsnoka.

Müller Károly ezen az ünnepségen beszédében Mohácsot hozta fel, mint a magyarság történetének fekete fordulóját: „…hazánk dicsőségének gyászos temetőhelye nem a magyar vitézség sírhalma vagy te, hanem eleinte a főrendeknek az ifjú királlyal és papi renddel egyet nem értévén, későbben pedig mind a hárman külön válván, tulajdon kárukon tanuló magyaroknak örök emlékezetű oszlopot kellett emelni, s arra azt vésni: Minden magában meghasonlott ország elpusztul, és minden város, mely magával ellenkezik, meg nem áll.”

Vecsey Károly református lelkész zászlószentelési imádságában az Ószövetségből Dávid példáját idézte: „Igenis, most ti is elmondhatjátok azt, amit mondott hajdan szent Dávid Zsolt. 60: 6.7. Adtál ó isten a tégedet félőknek zászlót, mellyel éljenek az igazságért, hogy megszabaduljanak a te szerelmeid. Tarts meg a te jobb kezeddel és hallgass meg engemet. Jertek ezért az istentől nekünk adatott nemzeti lobogó alatt állván, ajánljuk ezt, és ajánljuk magunkat is az istennek gondviselésébe…”.

A nemzeti őrsereg esküje után elhangzott beszédben – sajnos előadójának személye jelen kutatási fázisban még nem ismert – többek közt az engedelmességre és a rendre szólították fel a jelenlévőket. De szólt a megszentelt zászló összetartó erejéről és a legfőbb feladatokról, melyre most felesküdtek: „Polgárok! Hazai törvény és hon szeretet gyűjtött titeket e nemzeti lobogó alá, hogy hűséget esküdjetek a királynak, az alkotmánynak és a törvénynek és a hazának. Szent ez a lobogó, melly alatt álltok, megszentelte ezt nemzeti buzgalmunk szent fohásza; megszentelte az a szilárd akarat, hogy mi ez alatt élni, halni akarunk a királyért, hazáért és az alkotmányos szabadságért; megszentelte a mi istenbe való bizodalmunk, hogy ha mi ez alatt összetartva harczolunk, az isten velünk lesz, és megsegít; de mindenek felett megszentelte maga az isten, hogy hívek legyünk ehhez mindhalálig, és ő nekünk adja az életnek koronáját.

Polgártársak! A ti hivatásotok, mellyet a törvény különösen kijelelt: Őrködni a személy és vagyon bátorság, a köz csend és belbéke biztosítása fölött.”

A lelkesítő, egyben a kivívott szabadságot védő beszéd így folytatódik tovább: „Polgárok! Most kelt önszárnyaira, most lett önállóvá e magyar haza is; mert kivívta magának, – és pedig istennek legyen hála – vér nélkül vívta ki jelen alkotmányos életét – mellyben lehet csak egyedül boldog e haza, mellyben csillámlanak is boldog jövőjének remény sugárai. Jaj de ki tudja ha a vér nélkül kivívott alkotmányos élet, nem kerül-e még annál több vérébe a magyarnak? Mert mi magyarok körül vagyunk véve, ránk ellenséges szemekkel néző népekkel, és már is vészfellegek tornyosulnak hazánk egére, hogy ennek csak most született szabadságát, még pólájában villámaikkal lesujtsák; pokol erő mű van szegezve hazánknak, nagyszerű hazaárulás ármánykodásival mesterkélve, hogy a magyart egykor vérrel szerzett otthonában idegenné, és szabad földjén rabszolgává lebilincseljék.”

Egy másik beszédben – sajnos előadóját, íróját jelen esetben sem tudjuk, vélhetően az előző rész szerzője – következő lelkesítő szöveget olvashatjuk az engedelmességre és az összetartozásra való felhívás után: „Polgártársak! Szerencsés őrsereg, mellynek olly derék, olly jeles, olly erélyes és olly hazafi szellemű előljárók vagy tisztviselők jutottak, mint jutottak tinektek. Itt látjátok előttetek Őrangyalul a hajdan kori hős magyar Esztorázoknak utódját, ki őseitől nem csak hadi vitézséget, hanem emberbaráti sajátos jó szívet is örökölt – mint fia annak az atyának, ki e városnak és e vidék népének, ti magatok jól tudjátok, hogy nem zsarnoka, de mindenkor édes attyja volt. Itt látjátok előttetek a köztiszteletben álló Századosotokat kiknek kebelükben a haza szent szeretete ég, és veletek együtt őrködnek e haza fölött – mert veletek egy érdekük van, és ez a haza közjólléte.”

Utoljára szólalt fel gróf Esterházy Pál őrnagy a felszentelt és megáldott zászlót lóháton kezében tartva és buzdítva a helytállásra, a harcra:

„Polgártársok, Vitézbajtársaim!

Őrseregi testületünk részéről ma sereglünk először egy, nagyszerű, – s tán örök emlékű ünnepélyre – s ez Zászlónk felszentelése. – Zászlónk midőn megáldatik, megáldtunk minnyájan, minnyájan kik alatta szeretett Hazánk, kegyes Királyunk, de még őnn magunk védelmére egybe gyűltünk, – hogy mindenek előtt Isten áldása, és malasztyával ellenállva, a seregek győzhetetlen mindenható Vezére oltalmával erősítve, bátorítva, szent kötelességünket büszkén és jó sikerrel teljesíthessük.

Lobogónk, melly ezen ünnepélyes szertartással velünk eljegyeztetik, legyen jelképe csüggetlen hűségünk,- jelképe kitartó buzgalmunkna, – és ha az események kötelességünk tellyesitésére majd szóllittanak e lobogónk buzditson bennünket Honunk, Királyunk eránti szent kötelességünk buzgó, hős tellyesitésére, valamint hajdanában a hazában körül hordozott véres kard, és lobogó buzditá őseinket a veszéllyel fenyegetett Hazánk a vésztől megmenteni; mai időben ugyan a véres kard, és lobogó körül nem hordoztatik Honunkban; mindazonáltal, akár merre tekintsünk, veszélyünk nyilvános, csalhatatlanjeleit gyanittyuk. … A viharos harczban elleneinkkel szembe szálva, ha erőnk ellankadna, buzgalmunk netán csüggedezne, egy Oh! Csak egy pillanat e lobogónkra ébressze buzgalmunkat, élesittse erőnket.

Én kit önök bizalma következtében szilárd kormányunk, önök Vezérletével megbízott, én leszek az első ezen lobogó alatt, szent kötelességünk tellyesítésében, és erős hittel fogadom, – hogy tisztelt Vitézim, Tata-Tóvárosi kedvelt Bajtársaim, a magyar Bajnok, akár halálának, – akár győzelmének indulva, híven követni fognak; mert ki Hazáját, Királyát, és ön magát szereti, – legutolsó csepp véréig hű marad, ezen jelenleg velünk eljegyzett lobogóhoz, hű marad hazájához, Királyához, és hűségünk ezen jelképe alatt, védeni fogja minden ellenségeitől.

Végre Vitézim, ennek begyőzésére, rokon szenvvel, és testvérileg minnyájan velem egyetértve, és kezet fogva, minden igaz hazafi, minden hű magyar, buzgón velem együtt, a törvényes hitét leteszi, – buzgó lelkesedésével velem együtt felkiált:

Éljen a Haza!

Éljen a Király!

Éljen a Nádor!

Éljen az alkotmányos szabadság!!!”

A zászlószentelési ünnepségről beszámolt a Közlöny 1848. augusztus 4-i száma is: „Beszélt a pápista és protestáns lelkész. Hazafias lelkesedéssel szónokolt köztiszteletben állós ezredesük Eszterházy Pál gróf, s minthogy zsidó nemzetőrök is vannak nagy számmal, szerettük volna a viszonyosság elvénél fogva a T. rabbit is hallani. De halljuk, hogy nem tud magyarul. No ezért nem mi szégyeljük magunkat. A piarista papok –  kik közül Fejér György és Radovics Károly derék és művelt tanárok, önkéntesnek már rég felcsaptak, és a kapucinus barátok mint halljuk, szintén föl akartak esküdni, de bizonyos ok miatt elmaradt. Hisszük, jövőre nem marad el.”

A szürke, de mozgalmas időszak és a problémák

A tatai és környékbeli paraszt nemzetőrökből az avatóünnepség idillikus jelenete kiválthatott dörgő vivátokat, éljenzéseket, de az is kétségtelen, hogy nem nagy örömmel nézték az uradalom tisztikarát a nemzetőri tisztségekben. Általában ellentétet váltott ki máshol is, hogy a vezető nemzetőri tisztségeket a nemesek, vagy megbízottjaik sajátították ki.

Tatán sem volt teljesen felhőtlen a nemzetőrség szervezése. Több beszámoló említi, hogy az ellentábor is mozgolódni kezdett. A Közlöny 1848. június 21-i számában ezt olvashatjuk: „Tatán is vannak politikusok, s köztük olyan is találkozik, ki örömmel olvassa Jellasich beszédét, s egész arckifejezéssel helyeselni látszik annak elveit. Nem is lehet könnyen az ily fajú jövevényeket capacitálni az ellenkezőkről, mert ők a Wiener Zeitungból olvassák a zágrábi eseményeket és idegen nyelvű és szellemű forrásokból merítik a magyar politicát, azért nem tudnak megbarátkozni azon eszmével, hogy Magyarhon kormánya a bécsitől elkülönítve van…, csak az a szerencse, hogy nem őket fogják ez ügyben bírának választani.”

Mivel a nemzetőrség felszerelése, illetve egyéb ellátása országos probléma volt, a kormány központi intézkedésekkel kívánta a helyzetet javítani. Az egyik ilyen határozat, illetve felszólítás volt, aminek Tatán is foganatja lett, Baldacci ezredes felhívása, melyben kéri a nemzetőrségekhez kinevezett és kinevezendő őrnagyokat és segédtiszteket, ajánlkozzanak házi viszonyaikhoz képest „az álladalomtól járó jövedelmeik egy részérőli lemondásra, s e hazafi áldozatukat jelentsék be írásban a nemzetőri tanácsnál.”

Esterházy Pál gróf a tataiak akkor megválasztott őrnagya a komáromi szegény sorsú nemzetőrök fegyverrel és ruházattal való ellátására kétévi illetékét ajánlotta fel az őrseregnek.

Jelen tanulmánynak nem célja, hogy a nemzetőrség további szervezéséről, az önkéntes mobilizációról és az önvédelmi harcokban való részvételéről szóljunk – ez egy másik dolgozat témája lehetne. Egy dolgot viszont érdemes megemlíteni – időben is kicsit nagyobbat ugorva –, mivel jelen dolgozat célszemélyét is érinti.

Az önkéntes nemzetőrség bevezetése megnyugvást keltett az országban, bár a szervezkedés egy időre megtorpant. Néhány megye kiindított nemzetőrei (pl. Hont, Bihar megye) a rendelet vételekor visszafordultak, pedig a táborban még szükség lett volna rájuk. Gondot okozott a táborban lévők leváltása, amit némely esetben nem lehetett önkéntes úton megoldani (pl. Esztergomnak a komáromi várban lévő nemzetőreit kellett volna leváltania).

Az önkéntesek erejének kipróbálásra alkalom is adódott. Szeptember 11-én Jellasich támadásával kezdetét vette a szabadságharc. Sor került a gyülekezőhely kijelölésére. Batthyány miniszterelnök másodszori kinevezése után, szeptember 13-án közölte Csányi László kormánybiztossal, hogy Veszprém környékén kíván 10.000 főnyi önkéntes nemzetőrséget összevonni. Az ország többi részéből is ide vezényelték a nemzetőri alakulatokat.

Tatán is, akárcsak az ország más vidékein, kevéssé lelkes hangulatot váltott ki a nemzetőrségről kiadott rendelet. A fejleményekről gúnyos hangnemben Kossuth Hírlapja is beszámolt: „Tata szeptember 5. A nemzetőrök miniszteri rendeletnél fogva figyelmeztetvén, hogy harcmezőre menni ajánlkozzanak, ez rémítő szorongásba hozta a parádéra termett vitéz tatai nemzetőröket; volt lótás-futás, kérdezősködés, mentegetődzés, stb. Azonban mégis akadt több lelkes ifjú mind Tata városában, mind a falukon, mit különösen gróf Eszterházy Pál ügyszeretetének köszönhetni.”

Nagy ellenkezést szült, illetve az ingadozókat visszalépésre késztette a rendeletnek azon része, „mely szerint a pótlékfizetések csak visszajövet után kiadandók.… Pedig ha gróf Eszterházy Pált, Huszár Ferencet és több érdemes polgártársunkat nem köti le családi érdek, úgy… mi miért ne áldozhatnánk néhány hetet a közügynek?” Hamar Dániel, a cikk írója Esterházy gróf és saját példáját hozza fel útmutatásként. Élesen rohan ki a német falvak ellen, hanyagsággal vádolja az összeírókat, mert még ott sem szervezték meg a nemzetőrséget, pedig „olly ép, olly erős testalkattal bírnak, csak úgy mosolyog arcaikon az élet…”

A szeptemberi ellenséges támadás hírére Komárom megye megajánlott ugyan 2000 önkéntes nemzetőrt és kiküldésüket is vállalta, de a végrehajtással éppen a sorsdöntő napokban késedelmeskedett. Erről a Közlöny szeptember 17-i számában is megjelent egy tatai tudósítás. A levél névtelen szerzője népfelkelésre próbálta bíztatni a lakosságot.

A belső ellenség ármánykodására Komáromban is felfigyeltek. Majthényi István báró, nemzetőr alezredes, aki ekkor már a várparancsnokságban felváltotta Mertzet, a szeptember 20-i megyei bizottsági ülésen hívta fel erre a figyelmet. A komáromi születésű Szinnyei József (1830-1913), a későbbi neves bibliográfus, 1848 őszén szülővárosában először a nemzetőrökhöz csatlakozott, majd honvédként harcolt a vár kapitulációjáig. Naplójában megörökítette Majthényi figyelmeztetését: „Majthényi alezredes adá elő, hogy jelen körülmények között a komáromi várnak megőrzése s tartása legnagyobb részben honunknak is megtartása, és bár az ármány működését itt is próbálgatja, jelenleg pedig a várban nem több, mint 260 esztergomi önkéntes, s Komárom megyének csallóközi járásából 114 szintén önkéntes és a Turszky-gyalogság van, annál fogva felkérte már gróf Eszterházy őrnagyot, hogy az önkéntesekből alakult zászlóalját mielőbb szállítsa be…”. Komáromnak tehát a tatai nemzetőrök őrszolgálatára is szüksége volt, amit ők teljesítettek is.

A nemzetőrség valós tűzkeresztségét jelentő schwechati csata katonai szempontból a vak rémület tipikus példájának tekinthető. Ezt követően a nemzetőri alakulatok jelentős része feloszlott. Egy részük ún. szabadcsapatokban folytatta a harcot, a többiek haladéktalanul beléptek valamelyik honvédalakulatba. Tatán és környékén mindkét esetre találunk példát.

Mindenesetre a nagy lelkesedéssel, de elég sok hibával létrejött, megszervezett nemzetőri alakulatok kezdeti tevékenységét pozitívan értékelhetjük. Részt vettek a közbiztonság, a belbéke megőrzésében, erejükhöz mérten az önvédelmi harcban. Bár a nemzetőrséghez a nemesi-földbirtokos réteg egyes tagjai is csatlakoztak, sőt, vezető szerepet játszottak mind a szervezésben, mind az irányításban és a harcokban is több esetben elől jártak, gróf Esterházy Pál példája mégsem tekinthető tipikusnak. Életútjában mindenképp pozitívan értékelhetjük, hogy a tatai nemzetőrök élére állt, majd pedig Komáromban, a honvédseregben is kitartott a vár kapitulációjáig.

Ifj. Gyüszi László
helytörténész, igazgató-helyettes
JAMVK
Tatabánya
E-mail: gyuszi.laszlo@jamk.hu